A jogi szabályozás értelmében a gyermeket gondozó szülő a tartást természetben, a különélő szülő elsősorban pénzben teljesíti. Ez azt jelenti, hogy válás vagy az életközösség megszűnését követően is mindkét szülő köteles gondoskodni kiskorú gyermekéről: az a szülő, akinél a kiskorú gyermek maradt, természetben gondoskodik róla, a különélő szülőnek pedig gyermektartásdíjat kell fizetnie.
A gyermek érdekének előtérbe helyezése napjainkban egyre hangsúlyosabbá válik, a gyermekek jogait egyre több jogszabály védi. A Gyermek jogairól szóló New Yorki Egyezmény, melynek 1991-től hazánk is részese kimondja, hogy minden gyermeknek joga van olyan életszínvonalhoz, mely lehetővé teszi kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését. Az erről való gondoskodás elsősorban a szülők feladata. Az Alaptörvény alkotmányos szinten fogalmazza meg a szülői gondoskodás kötelezettségét, a Polgári Törvénykönyv Családjogi szabályai pedig konkretizálják ezen elvárásokat.
Az alábbiakban arról lesz szó, hogy mi határozza meg a gyermektartásdíj mértékét.
A szülők, ha meg tudnak egyezni, bármekkora összegben megállapodhatnak. Ha viszont nem születik kettejük között egyezség, akkor a mértéket a bíróság fogja eldönteni.
A fentiekben megfogalmazott a gyermeket megillető megfelelő életszínvonal kívánalma okán a törvény azt mondja ki, hogy a gyermektartásdíj összegének megállapításakor elsődlegesen a gyermek indokolt szükségleteit kell figyelembe venni, csak ezt követően kell vizsgálni a szülők jövedelmi, vagyoni helyzetét. Ez olyannyira így van, hogy a bírói gyakorlat szerint a tartásra kötelezett szülőtől elvárható, hogy végzettségének, szakmai tapasztalatának, korának, egészségi állapotának megfelelő munkát találjon magának és legyen olyan rendszeres jövedelme, amiből a gyermektartásdíjat fizetni tudja.
A törvény felsorolja, hogy melyek a legáltalánosabb alapszükségletek: ezek a megélhetéshez, egészségügyi ellátáshoz, neveléséhez és taníttatásához szükséges rendszeres kiadások. A gyermek indokolt szükségleteinek kielégítése alatt azt értjük, hogy egy átlagos, a gyermek számára megfelelő, eddigi életmódjához igazodó mértékben legyenek kielégítve a tényleges szükségletei. Vagyis nem luxuskörülményeket kötelező biztosítani számára, de ne is korlátozódjon egy szűkös, csak a fizikai ellátására (élelmezés, ruházkodás, lakhatás) vonatkozó tartásra. Emellett az összeg igazodjon a ténylegesen felmerülő szükségletekhez.
A bírói gyakorlat figyelembe veszi, ha a gyermek eddig magasabb életszínvonalon élt (pl. drágább hobbik, kulturális-, sportképzések, magániskolai költségek). Ilyenkor elvárható, hogy ehhez igazodó szükségletei továbbra is ki legyenek elégítve, ez azonban nem jelenti azt, hogy a különélő szülő a korábbival azonos életszínvonalat köteles biztosítani.
Felmerülhetnek olyan rendkívüli kiadások is, melyek bekövetkeztével nem lehet előre számolni, ilyen esetben a tartásra kötelezett köteles ennek a kiadásnak az arányos részét megtéríteni.
A szülők jövedelmi helyzetének figyelembevétele kapcsán a jogszabályi rendelkezés azt mondja ki, hogy a tartásdíj összegét gyermekenként általában a tartásra kötelezett jövedelmének 15-25 %-ban kell meghatározni. Ez azonban csak másodlagos szempontként vehető figyelembe, a fentiekben kifejtettek szerint a gyermek tényleges szükségletei határozzák meg elsődlegesen, hogy a jövedelme hány %-a lesz a megállapított tartásdíj.
